Because dreams always come true 1. rész

A cseppek szépen lassan leereszkednek az ablakon. Egymás után egyre több és több. Gyönyörű, ahogy a nap fénye a felhőkön keresztül utat tör magának. A vizcseppek ezért a szivárvány színében játszanak. Kellemes érzés a vonaton ülni. Már nem is félek annyira, mint az elején. Azt hittem majd kifut a vágányról és összeütközünk egy másik szerelvénnyel, meg minden féle katasztrófa be fog következni, amit a hírekben is lehet látni. Szerencsémre ilyen nem történik és sikeresen érkezünk meg a londoni pályaudvaron.
Az idő szeles, de már az eső elállt és a nap is kezd kisütni. A vizes utcákon haladtok és dúdolok. Valami régi dallamot, amit még akkor hallottam mikor kicsi voltam. A szövegére már nem emlékszek, de gyakran szoktam dúdolni. Ahogy a sétáltok megnézem a mellettem haladó embereket és az épületeket. Szép. Néha direkt belmegyek egy-egy pocsolyába. Egyszer viszont nem figyelek és véletlenül lefröcsköltem egy nénit. Nem bírtam bocsánatát kérni, de csak legyint és mosolyogva tovább megy. Mikor újra belefeletkezem a tócsákba való ugrálásba, megint véletlenül neki megyek valakinek. Egy srácnak.
- Jaj, nagyon sajnálom. Nem szándékos volt - mondom és felnézek rá. Gyönyörű kékes szemei vannak.
- Semmi baj. Te jól vagy? - kérdezi meg édes hangon.
Sugárzik róla a vidámság és úgy tűnik nem haragszik azért, mert neki mentem.
- Persze. Öhm, nekem mennem kell - mondom bizonytalanul.
Egy kicsit zavarba vagyok.
- Várj egy kicsit! Megmondod a neved? - fogja meg a karom.
- Melody Skylark - mosolygok rá.
- Szép neved van. Tényleg sietned kell? - kérdezi reménykedően.
Végülis nem siettk sehová, de idegenekkel nincs kedvem beszélgetni, attól függetlenül, hogy kedvesnek tűnik. De nem bízok meg az másokban, és ki tudja milyen ember. Lehet, hogy ez a mosoly csak egy álarc, közben pedig ő a világ legrosszabb embere. Najó, talán ez egy kicsit túlzás, de akkor se.
- Tényleg mennem kell, ismeretlen.
- Nem tudod ki vagyok, igaz? - arca meglepetséget sugároz, de hát nem ismerhetek mindenkit Londonban!
- Mégis honnan kéne tudnom? Alig pár perce botlottam beléd - emlékeztetem a találkozásunkra.
- Louis, Louis Thomson vagyok.
- Hát nagyon örvendek, Mr. Thomson, de most megyek - intek neki. Bólint, mire folytatom az utamat.
Louis Thomson - ismételem magamban mégegyszer, nehogy elfelejtsem. Bár fogalmam sincs miért kéne megjegyeznem. Hiszen úgysem látom többé.
Az utam további része nem volt izgalommal teli. Mikor átveszem az albérlet kulcsát és beesem az ajtón rögtön ledőlök az ágyra. Azon merengek, hogy vajon anyum most hogy van. Remélem nincs semmi baja. Végül arra jutotok, felhívom.
- Szia kicsim. Hogy vagy? Jól utaztál? Kedvesek veled az emberek? Minden rendben van az albérlettem? - hallom meg anyum féltő hangját.
- Szia, kimerülten. Jobb volt, mint amire számítottam. Még csak most értem ide, és nem igen találkoztam senkivel se, de volt egy srác, akibe beleestem és a szobámból szép a kilátás - próbálok minden kérdésére válaszolni.
- Jól van, kicsim - nevet bele a telefonba. - Várj csak!
Kezdek aggódni, mert ideges lett a hangja.
- Baj van, anya? Rosszul vagy?
- Nem, nem, jól vagyok. De te milyen fiúba estél bele? - von kérdőre, viszont először nem esik le.
- Jaa, az nem úgy volt. Csak nem figyeltem és neki mentem egy srácnak - nevetek és hallom, hogy ő is megkönnyebült. - És te hogy vagy?
- Megvagyok, ne aggódj! Csak hiányzol és aggódom érted, de tudom, hogy vigyázol magadra és minden rendben lesz. Ügyes lány vagy - hangja kicsit remeg és nagyon remélem, hogy nem fog sírni. Nem szeretném, hogy miattam legyen szomorú.
- Te is hiányzol anya, de minden rendben lesz - próbálom vígasztalni.
- Rendben, kicsim. Pakolj ki és pihenj! Szeretlek.
- Én is, szia - leteszem a telefont és hátradőlök az ágyon.
Még csak most nézek körbe. A lakás egy szobából, egy fürdőből, és egy pici konyhából áll. Az bejárati ajtó pedig kövezetlen a szobába nyílik. Tulajdonképp innen nyílik minden. Fejemet balra fordítom és egy erkély tárul elém. Csak kifelé bámulok, s hirtelen azon kapom magamat, hogy újra és újra Louis-val való találkozásunkat idézem fel. Be kell ismernem, hogy nem nézett ki olyan rosszul. De minek rágom emiatt magam? Rá se kéne gondolnom. Fintorogva felkelek az ágyról, majd elkezdek kipakolni. Mindent elhelyezek a megfelelő helyre. Egy óra múlva fáradtan dőlök vissza az ágyra. Észre se veszem ahogy elnyom az álom.

Másnap reggel kipihenten kelek. Rögtön egy grimasz jelenik meg az arcomon, mikor végig mérem magamat. A tegnapi ruhámat gyorsan lefejtem magamról és a fürdő felé veszem az irányt. Sokáig áztatom magamat a víz alatt. Mikor már elegem lett a bőröm szétáztatásából elzárom a zuhanyrózsát és kimászok a kabinból. Magamra csavarom a törölközőt és megszárítom a hajamat. Barna loboncomat kontyba felkötöm. Aztán a tükörben vetek egy pillantást és egy undort kifejező arcot vágok. Fehér a bőrőm, túl fehér és egyáltalán nem vagyok magammal megelégedve. Felteszek egy kis alapozót abban reménykedve, hogy az arcom nyer némi színt. Szempillaspirállal meghosszabítottam a pilláimat, aztán elballagok a szekrényig és kiveszek egy farmert és egy krém színű felsőt hozzá. Magamra erőszakolok egy sötét színű magassarkút is. Felkapom a farmer dzsekim, meg a táskám. Mielőtt kiléptem volna a lépcsőházba a tükör elé állok és alaposan végig nézek magamon. Ez annyira nem én vagyok. - állapítom meg, majd savanyú képpel kilépek a lakásból. Lassan tipegek a magassarkúban. Kb. tíz perc sétálás után befordulok egy sarkon, majd az üvegajtót betolom. Friss kávészag csapja meg az orromat. Az emberek beszélgetnek és szürcsölgetik a fekete, habos löttyüket. Odatotyogok a pultoshoz, és illedelmesen köszönök.
- Jó reggelt! Mivel szolgálhatok? - mosolyog rám a nagyjából 20 év körüli srác.
- Öm, az állásra szeretnék jelentkezni - mondom bizonytalanul, de próbálok határozottságot sugalni.
- Ja te vagy Melody, ugye?
- Igen, én vagyok - mosolygok.
Eddig jól megy..
- Én Marcon vagyok. Az ott pedig Kelisha, és mostantól a főnököd - mutat egy harmincas éveiben járó hölgyre.
- Oké, köszi - motyogom.
- Hé, csajszi! - szól utánnam. - Sok sikert!
Hogy pontosan ezt mire értette azt nem tudom. Talán, hogy megkapjam az állást.. Ki tudja?
- Jó reggelt! - lépek a pincérnő elé, akinek a neve valami Kelshia. Bár ebben nem vagyok biztos.. - Az állásajánlat érdekelne. Amy Skylark vagyok - nyújtom a kezem.
- Kelisha Janson, üdv - Majdnem eltaláltam a nevét, de lényeg az, hogy mosolyog. Ez jó jel, ugye? - Kövess kérlek. - int egy ajtó felé, melyen ez szerepel: "Vendégeknek belépni tilos!"
- Kérlek foglalj helyet - mutat az egyik székre. - Meséj egy kicsit magadról! Hány éves vagy?
- Tizenhat múltam, egy kisvárosból jöttem. És hogy őszinte legyek, nagyon kéne ez a munka. Szorgalmas vagyok, sose szoktam késni, meg lehet bennem bízni..
- Rendben, elég lesz. Van tapasztalatod a vendéglátásban?
- Nincs, de tanulékony vagyok.
- Egy hét próba időre felveszlek. Marcon lesz a felelős érted. Tanulj tőle és ha minden jól megy, megkapod az állást.
- Köszönöm - mosolygok és ugrálni tudnék örömömben.
Kilépve az irodából megkönnyebültség fut végig rajtam. Bár jól tudom, ez még nem végleges, de legalább anyukámnak fogok tudni egy kicsit segíteni és be fogom bizonyítani, hogy nem volt rossz ötlet, hogy felvettek.
- Na hogy ment? - kérdezi Marcon.
- Asszem jól, főnök - beállok a pult mögé, mire a fiú egy köpenyt vág hozzám a kávézó logójával.
- Akkor töpszli mentoráltam, Isten hozott a fedélzeten! - gúnyolódik a magasságomon. Pedig nem is vagyok annyira alacsony. Nem én tehetek róla, hogy ő akkorára nőtt, mint egy zsiráf!
A nap hátralevő részében kiszolgáltam a vendégeket és kiderült, hogy zsiráfuraság egy igazi mókamester. A fagyiautómatát pedig nem épp úgy használja, ahogy azt szokás.. Inkább ne akarjátok tudni! A haja viszont tisza ragacs lett. Szerintem vanilía és csoki ízű, ahogy a színeket elnéztem. Lehet egy kis eper is került bele. Bár én nem kostoltam meg, Marcon azt mondta finom. Érdekes volt nézni, ahogy bénázik a feje megmosásával. Mondjuk ki ne szerencsétlenkedne, ha egy kb. tíz és fél centi átmérőjű mosogatókagylóba kellene hajat mosnia? Végülis egy tapsot megérdemel, mert egész ügyesen megoldotta.
A munkaidőnk ugyan ötkor lejárt, és Marcon ügyeskedéseinek, meg az én tájékozódási képességeimnek hála eltévedtünk a hazafelé vezető úton. Hát nemhiába mentem pincérnőnek, minthogy GPS-nek. Végül este hétre azért sikerül valahogy a megfelelő épülethez találni, és nekem már csak annyi energiám maradt, hogy lezuhanyozzak és bedőlök az ágyba. Az álom pedig villámgyorsan jön a szememre, hogy még tiltakozni sincs időm, de nem is akarok.

Because dreams always come true...

Prológus Melody szemszögéből:
Az én nevem Melody Skylark. - Igazából nem ezt örököltem apámtól. Neki más a vezetékneve, de nem szeretem azt használni, ezért mutatkozom be így, Skylarknak. Már mindenki ezt a nevet ismeri és jó nekem ez így, legalább egyedi. Pont mint én.
Szóval Melody vagyok, egy kisvárosi 16 éves lány, aki a nagyvárosba, Londonba költözik. Tudom, tudom, mindig így kezdődik: egy szerencsétlen lány a nagyvárosba megy, ahol az élete megváltozik és beleszeret egy szőkehercegbe.. Bla-bla-bla.. És a végén maga is rádöbben, hogy megváltozott. Nem csak az élete vagy a ház ahol élt. Nem csak az emberek körülötte és a színes lufikkal játszadozó vidáman nevető gyermekek, hanem ő maga is. A gondolkodása, az érzelmei, a viselkedése.. egyszerűen minden. Mert az ottani élet arra kényszeríti, hogy alkalmazkodjon, s ezért fog a kisvárosi mosolygós kislányból egy fekete aktatáskás, miniszoknyás, elegáns nő lenni, aki a főnökének minden reggel friss kávét visz. Mert ez lesz belőle.
"Mindenki törekszik arra, hogy egyedi legyen, aztán szépen lassan egyformává vállunk, mert mind ugyan úgy egyediek vagyunk."
És mégsem. Valahol mindig ott lesz az a lány. De már sosem marad ugyanaz, mint aki régen volt. Tudom, hogy én is meg fogok változni, de tudok valami mást, amit ők nem. A többi lány, nő vagy fiú, férfi - nevezzük őket bárhogyan is - nem tudják. Sőt senki se tudja. Mert az én és a többi kisvárosi lány élete között nagy különbség van..
Hmm, ha jellemeznem kéne magam, akkor azt mondanám, hogy álmodozó és bohókás vagyok. Van egy saját világom is. Nem, nem vagyok dilis, aki a sárgaházból szökött ki. És nem gondolom azt se, hogy olyan életem lenne mint Hannah Montana-nak. Szimplán csak nagy fantáziám van. Sokan őrültnek hívnak, de nem izgat. Lehet igazuk van, de nem számít a véleményük. Vagyok aki vagyok, és ezt büszkén vállalom. Sosem akartam senkinek se megfelelni csakis magamnak. Ha én jól érzem magam a bőrömben, akkor minek kéne olyannak lennem, mint amit mások elvárnak? Ez vagyok én, fogadják el. Vagy ha nem megy, akkor nem kell velem foglalkozni, ilyen egyszerű. Legalábbis azt hiszem.
Apámat 5 éves koromig láttam. Anyával elváltak és nem jött többé meglátogatni. Haragszom rá? Nem mondhatnám. Biztos helyesen cselekedett. Végülis hálás vagyok neki, különben nem az lennék, aki most. Nem én lennék. Hiányzik? Már nem. Megszoktam. Nekem ez már természetes. Anyum nevelt fel s mivel egyke vagyok majdnem mindent meg is kaptam. Hihetetlenül jó szülő. Gondolom mindenki azt mondja, hogy az ő anyukája a világon a legjobb, de az enyém még annál is jobb. Lehetséges ez? Nem tudom. De abban biztos vagyok, hogy ő a legfontosabb az életemben. Bármit megtennék érte, ezért is megyek Londonba. Sajnos nincs elég pénzünk és mivel anyum kettőnket tart el.. Lássuk be ez nem olyan egyszerű, főleg, hogy anyum beteg. Sokszor van rosszul és elég gyakran látogatja meg a korház dolgozóit. És nem azért, hogy almáspitét vigyen nekik... Az orvosok nem tudják pontosan mi baja van, de mindent megtesznek érte. A baj csak az, hogy New York-ba kellene mennünk, mert ott jobban megtudnák vizsgálni. Az utiköltség és a felszerelések viszont pénzbe kerülnek, amit anyum fizetése nem fedez. Szóval ezért megyek Londonba állást keresni.
Prológus2: Melody Skylark, a fiatal vidéki lány a nyüzsgő városba költözik, hogy anyja gyógyítását ki tudja fizetni. Melody édesapja korán elhagyta őket, aki közben sikeres ügynök lett Londonban. A lánynak nem volt testvére és különc létére nem voltak barátai, bár ezt sose bánta. Viszont pont ezért lesz neki nehéz barátokat szereznie az új városban. Vajon képes lesz beilleszkednie egy teljesen másik környezetbe? És hogy fog az apjával alakulni a kapcsolata? Na és akkor mi van, ha a híres brit banda, ki a One Direction nevet viseli egyenesen berobban a lány életébe? Ez Melody története, ahol az álmok tényleg valóra válnak?! Majd meglátjuk...