A cseppek szépen lassan leereszkednek az ablakon. Egymás után egyre több és több. Gyönyörű, ahogy a nap fénye a felhőkön keresztül utat tör magának. A vizcseppek ezért a szivárvány színében játszanak. Kellemes érzés a vonaton ülni. Már nem is félek annyira, mint az elején. Azt hittem majd kifut a vágányról és összeütközünk egy másik szerelvénnyel, meg minden féle katasztrófa be fog következni, amit a hírekben is lehet látni. Szerencsémre ilyen nem történik és sikeresen érkezünk meg a londoni pályaudvaron.
Az idő szeles, de már az eső elállt és a nap is kezd kisütni. A vizes utcákon haladtok és dúdolok. Valami régi dallamot, amit még akkor hallottam mikor kicsi voltam. A szövegére már nem emlékszek, de gyakran szoktam dúdolni. Ahogy a sétáltok megnézem a mellettem haladó embereket és az épületeket. Szép. Néha direkt belmegyek egy-egy pocsolyába. Egyszer viszont nem figyelek és véletlenül lefröcsköltem egy nénit. Nem bírtam bocsánatát kérni, de csak legyint és mosolyogva tovább megy. Mikor újra belefeletkezem a tócsákba való ugrálásba, megint véletlenül neki megyek valakinek. Egy srácnak.
- Jaj, nagyon sajnálom. Nem szándékos volt - mondom és felnézek rá. Gyönyörű kékes szemei vannak.
- Semmi baj. Te jól vagy? - kérdezi meg édes hangon.
Sugárzik róla a vidámság és úgy tűnik nem haragszik azért, mert neki mentem.
- Persze. Öhm, nekem mennem kell - mondom bizonytalanul.
Egy kicsit zavarba vagyok.
- Várj egy kicsit! Megmondod a neved? - fogja meg a karom.
- Melody Skylark - mosolygok rá.
- Szép neved van. Tényleg sietned kell? - kérdezi reménykedően.
Végülis nem siettk sehová, de idegenekkel nincs kedvem beszélgetni, attól függetlenül, hogy kedvesnek tűnik. De nem bízok meg az másokban, és ki tudja milyen ember. Lehet, hogy ez a mosoly csak egy álarc, közben pedig ő a világ legrosszabb embere. Najó, talán ez egy kicsit túlzás, de akkor se.
- Tényleg mennem kell, ismeretlen.
- Nem tudod ki vagyok, igaz? - arca meglepetséget sugároz, de hát nem ismerhetek mindenkit Londonban!
- Mégis honnan kéne tudnom? Alig pár perce botlottam beléd - emlékeztetem a találkozásunkra.
- Louis, Louis Thomson vagyok.
- Hát nagyon örvendek, Mr. Thomson, de most megyek - intek neki. Bólint, mire folytatom az utamat.
Louis Thomson - ismételem magamban mégegyszer, nehogy elfelejtsem. Bár fogalmam sincs miért kéne megjegyeznem. Hiszen úgysem látom többé.
Az utam további része nem volt izgalommal teli. Mikor átveszem az albérlet kulcsát és beesem az ajtón rögtön ledőlök az ágyra. Azon merengek, hogy vajon anyum most hogy van. Remélem nincs semmi baja. Végül arra jutotok, felhívom.
- Szia kicsim. Hogy vagy? Jól utaztál? Kedvesek veled az emberek? Minden rendben van az albérlettem? - hallom meg anyum féltő hangját.
- Szia, kimerülten. Jobb volt, mint amire számítottam. Még csak most értem ide, és nem igen találkoztam senkivel se, de volt egy srác, akibe beleestem és a szobámból szép a kilátás - próbálok minden kérdésére válaszolni.
- Jól van, kicsim - nevet bele a telefonba. - Várj csak!
Kezdek aggódni, mert ideges lett a hangja.
- Baj van, anya? Rosszul vagy?
- Nem, nem, jól vagyok. De te milyen fiúba estél bele? - von kérdőre, viszont először nem esik le.
- Jaa, az nem úgy volt. Csak nem figyeltem és neki mentem egy srácnak - nevetek és hallom, hogy ő is megkönnyebült. - És te hogy vagy?
- Megvagyok, ne aggódj! Csak hiányzol és aggódom érted, de tudom, hogy vigyázol magadra és minden rendben lesz. Ügyes lány vagy - hangja kicsit remeg és nagyon remélem, hogy nem fog sírni. Nem szeretném, hogy miattam legyen szomorú.
- Te is hiányzol anya, de minden rendben lesz - próbálom vígasztalni.
- Rendben, kicsim. Pakolj ki és pihenj! Szeretlek.
- Én is, szia - leteszem a telefont és hátradőlök az ágyon.
Még csak most nézek körbe. A lakás egy szobából, egy fürdőből, és egy pici konyhából áll. Az bejárati ajtó pedig kövezetlen a szobába nyílik. Tulajdonképp innen nyílik minden. Fejemet balra fordítom és egy erkély tárul elém. Csak kifelé bámulok, s hirtelen azon kapom magamat, hogy újra és újra Louis-val való találkozásunkat idézem fel. Be kell ismernem, hogy nem nézett ki olyan rosszul. De minek rágom emiatt magam? Rá se kéne gondolnom. Fintorogva felkelek az ágyról, majd elkezdek kipakolni. Mindent elhelyezek a megfelelő helyre. Egy óra múlva fáradtan dőlök vissza az ágyra. Észre se veszem ahogy elnyom az álom.
Másnap reggel kipihenten kelek. Rögtön egy grimasz jelenik meg az arcomon, mikor végig mérem magamat. A tegnapi ruhámat gyorsan lefejtem magamról és a fürdő felé veszem az irányt. Sokáig áztatom magamat a víz alatt. Mikor már elegem lett a bőröm szétáztatásából elzárom a zuhanyrózsát és kimászok a kabinból. Magamra csavarom a törölközőt és megszárítom a hajamat. Barna loboncomat kontyba felkötöm. Aztán a tükörben vetek egy pillantást és egy undort kifejező arcot vágok. Fehér a bőrőm, túl fehér és egyáltalán nem vagyok magammal megelégedve. Felteszek egy kis alapozót abban reménykedve, hogy az arcom nyer némi színt. Szempillaspirállal meghosszabítottam a pilláimat, aztán elballagok a szekrényig és kiveszek egy farmert és egy krém színű felsőt hozzá. Magamra erőszakolok egy sötét színű magassarkút is. Felkapom a farmer dzsekim, meg a táskám. Mielőtt kiléptem volna a lépcsőházba a tükör elé állok és alaposan végig nézek magamon. Ez annyira nem én vagyok. - állapítom meg, majd savanyú képpel kilépek a lakásból. Lassan tipegek a magassarkúban. Kb. tíz perc sétálás után befordulok egy sarkon, majd az üvegajtót betolom. Friss kávészag csapja meg az orromat. Az emberek beszélgetnek és szürcsölgetik a fekete, habos löttyüket. Odatotyogok a pultoshoz, és illedelmesen köszönök.
- Jó reggelt! Mivel szolgálhatok? - mosolyog rám a nagyjából 20 év körüli srác.
- Öm, az állásra szeretnék jelentkezni - mondom bizonytalanul, de próbálok határozottságot sugalni.
- Ja te vagy Melody, ugye?
- Igen, én vagyok - mosolygok.
Eddig jól megy..
- Én Marcon vagyok. Az ott pedig Kelisha, és mostantól a főnököd - mutat egy harmincas éveiben járó hölgyre.
- Oké, köszi - motyogom.
- Hé, csajszi! - szól utánnam. - Sok sikert!
Hogy pontosan ezt mire értette azt nem tudom. Talán, hogy megkapjam az állást.. Ki tudja?
- Jó reggelt! - lépek a pincérnő elé, akinek a neve valami Kelshia. Bár ebben nem vagyok biztos.. - Az állásajánlat érdekelne. Amy Skylark vagyok - nyújtom a kezem.
- Kelisha Janson, üdv - Majdnem eltaláltam a nevét, de lényeg az, hogy mosolyog. Ez jó jel, ugye? - Kövess kérlek. - int egy ajtó felé, melyen ez szerepel: "Vendégeknek belépni tilos!"
- Kérlek foglalj helyet - mutat az egyik székre. - Meséj egy kicsit magadról! Hány éves vagy?
- Tizenhat múltam, egy kisvárosból jöttem. És hogy őszinte legyek, nagyon kéne ez a munka. Szorgalmas vagyok, sose szoktam késni, meg lehet bennem bízni..
- Rendben, elég lesz. Van tapasztalatod a vendéglátásban?
- Nincs, de tanulékony vagyok.
- Egy hét próba időre felveszlek. Marcon lesz a felelős érted. Tanulj tőle és ha minden jól megy, megkapod az állást.
- Köszönöm - mosolygok és ugrálni tudnék örömömben.
Kilépve az irodából megkönnyebültség fut végig rajtam. Bár jól tudom, ez még nem végleges, de legalább anyukámnak fogok tudni egy kicsit segíteni és be fogom bizonyítani, hogy nem volt rossz ötlet, hogy felvettek.
- Na hogy ment? - kérdezi Marcon.
- Asszem jól, főnök - beállok a pult mögé, mire a fiú egy köpenyt vág hozzám a kávézó logójával.
- Akkor töpszli mentoráltam, Isten hozott a fedélzeten! - gúnyolódik a magasságomon. Pedig nem is vagyok annyira alacsony. Nem én tehetek róla, hogy ő akkorára nőtt, mint egy zsiráf!
A nap hátralevő részében kiszolgáltam a vendégeket és kiderült, hogy zsiráfuraság egy igazi mókamester. A fagyiautómatát pedig nem épp úgy használja, ahogy azt szokás.. Inkább ne akarjátok tudni! A haja viszont tisza ragacs lett. Szerintem vanilía és csoki ízű, ahogy a színeket elnéztem. Lehet egy kis eper is került bele. Bár én nem kostoltam meg, Marcon azt mondta finom. Érdekes volt nézni, ahogy bénázik a feje megmosásával. Mondjuk ki ne szerencsétlenkedne, ha egy kb. tíz és fél centi átmérőjű mosogatókagylóba kellene hajat mosnia? Végülis egy tapsot megérdemel, mert egész ügyesen megoldotta.
A munkaidőnk ugyan ötkor lejárt, és Marcon ügyeskedéseinek, meg az én tájékozódási képességeimnek hála eltévedtünk a hazafelé vezető úton. Hát nemhiába mentem pincérnőnek, minthogy GPS-nek. Végül este hétre azért sikerül valahogy a megfelelő épülethez találni, és nekem már csak annyi energiám maradt, hogy lezuhanyozzak és bedőlök az ágyba. Az álom pedig villámgyorsan jön a szememre, hogy még tiltakozni sincs időm, de nem is akarok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése